11. listopadu, 2025 Péter Bori
Az Orbán által gondosan felépített önkép Magyarországról – a támadásoknak kitett, de stabil sziget – a külpolitikai és regionális együttműködéshez való viszonyát is meghatározza. Felmerül a kérdés: jelenthet-e a Visegrádi Négyek (V4) együttműködése menedéket Orbán számára, és vajon az ukrajnai háború miként befolyásolja e szövetség jövőjét, sőt fennmaradását?
A válasz kereséséhez érdemes röviden felidézni a V4 eredetét és célját. A Visegrádi Nyilatkozatot 1991-ben Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia írta alá, azzal a céllal, hogy előmozdítsák a demokratikus átmenetet, a jószomszédi kapcsolatokat és egymás támogatását az európai uniós és NATO-integrációban. A kezdeményezés alapítói– Antall József, Lech Wałęsa és Václav Havel – a liberális demokrácia, a jogállamiság, a tolerancia és az európai integráció eszméjét képviselték.
A V4 működésének túlnyomó részében inkább szerény, gyakorlati együttműködést jelentett: kulturális, oktatási és civil projektek formájában. A mélyebb politikai integrációt gyakran akadályozták a belpolitikai különbségek és az etnikai kisebbségekkel kapcsolatos diplomáciai viták.
Több elemző szerint ugyanakkor a visegrádi országokat összeköti egy tágabb, Nyugat-Európával szembeni sérelemtudat, egy közös „áldozati narratíva”. Lukáš Macek, a V4 jövőjét elemző írásaiban Milan Kundera híres kifejezését idézve úgy fogalmaz, hogy a közép-európai országok „elrabolt Nyugatként” érzékelik önmagukat. Ez a szemlélet gyakran a közösség EU-n belüli szerepét is meghatározta: a V4 sokszor reaktív, ellenzéki pozícióból próbált hatni az uniós döntéshozatalra.
A 2015-ös migrációs válság például látszólag egységbe kovácsolta a blokkot a menekültkvóták elutasításában, a szuverenitás és a kulturális homogenitás hangsúlyozásával. Bár a tagállamok megközelítései eltértek – Magyarország és Lengyelország belpolitikai eszközzé tette a migrációt, míg Csehország és Szlovákia pragmatikusabban, a munkaerőpiaci szükségleteket szem előtt tartva kezelte a kérdést – a közös álláspont mégis megerősítette a V4 egységes, erős képét.
A 2010-es években ugyan továbbra is megmaradtak az EU-val és a jogállamisággal kapcsolatos ellentétek, sokan úgy vélték, hogy az illiberális politikák térnyerése újraélesztheti a visegrádi együttműködést – bár immár egészen más alapokon, mint az alapítók által megfogalmazott értékek: az illiberális demokrácia, az euroszkepticizmus és a zártabb határok mentén.
Az orosz invázió azonban ismét rávilágított, hogy a V4 stabilitása döntően a tagállamok belpolitikai viszonyain és külpolitikai prioritásain múlik. A 2022-re már tizenkettedik éve hatalmon lévő Fidesz-kormány továbbvitte illiberális politikáját: nem nyújtott közvetlen katonai segítséget Ukrajnának, nem engedélyezte fegyverszállítások áthaladását Magyarország területén, és elutasította a katonai beavatkozás bármely formáját. Bár Orbán a „béke pártján” állónak és semlegesnek nevezte magát, a legtöbb elemző szerint e politika valójában Putyin érdekeit szolgálta azzal, hogy akadályozta az egységes európai fellépést.
Ezzel szemben Lengyelország, Csehország és Szlovákia (Eduard Heger kormánya idején) határozottan Ukrajna mellett állt ki: fegyvereket és lőszert szállított, valamint ukrán katonákat képzett. Miközben Magyarország több uniós szankciós csomagot blokkolt vagy késleltetett – azzal érvelve, hogy azok Európának ártanak jobban –, a másik három ország az erősebb szankciókért lobbizott. A diplomáciai színtéren is szembetűnő volt a különbség: Volodimir Zelenszkij gyakran látogatott Varsóba, Prágába és Pozsonyba, míg Budapest igyekezett elkerülni a magas szintű találkozókat.
A mély megosztottságot sokan a visegrádi együttműködés végét jelző fordulópontként értékelték. 2022 márciusában Magyarország lemondta a V4 védelmi minisztereinek találkozóját, miután a szlovák, a cseh és a lengyel tárcavezető bejelentette távolmaradását az oroszbarát magyar politika miatt. Ugyanebben a hónapban a hagyományos lengyel–magyar barátságnapot is elhalasztották.
A háborúhoz kapcsolódó gazdasági és energiapolitikai kérdések azonban azt mutatják, hogy a törésvonalak nem minden esetben egyértelműek. Bizonyos területeken a V4-ek között továbbra is fennmaradt az együttműködés, ha az anyagi érdekek – energia, kereskedelem vagy agrárprotekcionizmus – felülírták az ideológiai különbségeket. Szlovákia például Magyarországhoz hasonlóan fenntartotta az orosz gázimportot, és mindkét ország az uniós olajembargó alóli mentességet szorgalmazta. Hasonlóképp, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia közösen tiltotta meg az ukrán gabonaimportot, a hazai piacok és az élelmiszerár-stabilitás védelmére hivatkozva.
A korábbi törésvonalakat tovább enyhítette Robert Fico 2023-as visszatérése a hatalomba. A szlovák miniszterelnök azonnal leállította az Ukrajnának nyújtott katonai segítséget, és a háborút „Oroszország és a Nyugat közötti proxy konfliktusként” értelmezte. Ez a fordulat újraélesztette a Budapest–Pozsony tengelyt, s ezzel a V4 illiberális pólusát.
A cseh Andrej Babiš politikai visszatérése és egy esetleges jobboldali, populista cseh kormány megalakulása tovább növelheti a visegrádi országok közötti közeledés esélyét. Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor bejelentette, hogy a cseh és szlovák kormányokkal együtt új, Ukrajna-szkeptikus szövetség kialakítását tervezi az EU-n belül. A miniszterelnök politikai igazgatója, Orbán Balázs úgy fogalmazott: „ez a szövetség létre fog jönni – és egyre láthatóbb lesz”. Ugyanakkor valószínűtlen, hogy Lengyelország csatlakozna ehhez az együttműködéshez, hiszen Donald Tusk kormánya továbbra is határozottan támogatja Ukrajnát, az EU–NATO egységet és az orosz háborús bűnök miatti nemzetközi felelősségre vonást.
Összességében úgy tűnik, hogy a Visegrádi Négyek fennmaradását ma nem közös értékek vagy elvek határozzák meg, hanem a tagállami vezetők aktuális politikai érdekei és belpolitikai mozgásterük. A szövetség eredetileg a liberális demokrácia, a jogállamiság, az európai integráció és a tolerancia alapjaira épült. A migrációs válság idején azonban a közös válasz az elzárkózás és az intolerancia volt, az orosz agresszióval szemben pedig a blokk megosztottá vált. Magyarország pozíciója belpolitikai stabilitásának köszönhetően állandó maradt, míg Lengyelország, Csehország és Szlovákia politikai irányváltásai rendre újrapozícionálták az országokat a regionális együttműködés térképén.
Mindezek fényében valószínű, hogy az ukrajnai háború továbbra is megosztja a visegrádi országokat, és kevés esély mutatkozik valódi megbékélésre. A döntő kérdés tehát az, hogy a V4 képes lesz-e túllépni a rövid távú politikai érdekeken, és visszatérni azokhoz az erkölcsi és ideológiai alapelvekhez, amelyek valaha hitelessé tették létezését – vagy a jövőjét továbbra is a hatalmon lévő vezetők változó politikai érdekei határozzák meg.
The article was written in the framework of the project Reflections of the War in Ukraine in Visegrad Countries. The project is co-financed by the governments of Czechia, Hungary, Poland and Slovakia through Visegrad Grants from the International Visegrad Fund. The mission of the fund is to advance ideas for sustainable regional cooperation in Central Europe.
ROČNÍK XIV. – 4. ČÍSLO, LISTOPAD 2025