06. srpna, 2025 Péter Bori
2025 májusát írjuk, és az utcákat országszerte Manfred Weber, Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij-t ábárzoló plakátok szegélyezik, rajta a következő felirattal: ‘Ne hagyjuk, hogy a fejünk felett döntsenek!’. A plakátkampány a magyar kormány Ukrajna uniós tagsága ellen irányuló kampányának legújabb lépése, melynek célja, hogy a nyugati integrációra, katonai támogatásra és ideológiai kohézióra irányuló ukrán törekvéseket élesen szembeállítsa a magyar nemzeti érdekekkel. A kormány Ukrajna-ellenes kommunikációjának intenzitása kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon tükröződik-e ez a hozzáállás a magyar népességben?
A válasz erre nem teljesen egyértelmű. 2022-ben a CEU Demokrácia Intézete által megbízott kérdőíves kutatás megvizsgálta, hogy a magyarok körében mennyire szimpatikusak bizonyos országok és nemzetközi szövetségek. A kutatás kimutatta, hogy az Európai Unió a szimpátialista élén végzett, míg Oroszország a legkevésbé kedvelt országok listáját vezette. És Ukrajna? Oroszország után a második legkevésbé kedvelt ország. A CEU-s felmérés rávilágít arra is, hogy egyrészt az ellenzéki szavazók nem feltétlenül osztják pártjaik Ukrajnát támogató álláspontját, illetve hogy minél jobboldalibb egy szavazó, annál valószínűbb, hogy támogatja Oroszországot. Emellett a Pew Kutatási Központ 2023-as felmérése szerint a magyarok csupán egyharmada gondolja, hogy Oroszország jelentős katonai fenyegetés lenne Magyarország számára. Ez azért is érdekes, mert szöges ellentétben áll a környező országokban és az Európai Unióban mért átlaggal szemben. Lengyelországban például ugyanebben a kérdésben a válaszadók 77%-a indikálta, hogy fenyegetve érzik magukat Ororszország által. Ez a fajta megosztottság megjelent a Policy Solutions 2024-es tanulmányában is, mely kiemelte, hogy a magyarok jelenleg Ukrajnát (51%) még nagyobb fenyegetésnek tekintik, mint Oroszországot (46%).
Magyarország feszült viszonya mind Oroszországgal és Ukrajnával részben magyarázatot adhat arra a társadalmi megosztottságra, amit a fent említett számok sugallnak. A Szovjetúnió egyszerre volt felszabadító és elnyomó az ország történelmében: 1945-ben felszabadította Magyarországot a német megszállás alól, majd 1956-ban véres erőszakkal nyomta el a szabadságot követelő forradalmárokat, és ezt a szerepet 1989-ig megrendíthetetlenül képviselte. Bár a Fidesz képivselői a legjobb esetben ignorálják ezt a történelmet, legrosszabb esetben pedig veszélyes történelmi revizionizmusba folyamodnak, a szovjet megszállás öröksége továbbra is élénken él a magyar kollektív lélekben – mely lényegesen korlátozza az oroszpárti érzelmek elterjedését.
Ezzel párhuzamosan a majd 150.000 kárpátaljai magyar egyre korlátolt kisebbség jogai körül kialakult feszültség Magyarország és Ukrajna között központi szerepet játszott a 2010-es évek szomszéddiplomáciájában. A 2010-ben bevezetett kettős állampolgárság és szavazati jog kiterjesztése a korábban Magyarországhoz tartozó területeken élő magyar kisebbségekre széleskörű támogatottságot élvezett a 2010-es Orbán-kormány idején, és kulcsszerepet játszott a későbbi választási sikerekben is. Ukrajna ugyanakkor a kettős állampolgárságot a nemzeti integritását és szuverenitását fenyegető lépésként értelmezte és 2017-ben olyan oktatási törvényt vezetett be, amely szerint az országban élő kisebbségeknek ukrán nyelven kell tanulniuk. A törvényt mind az otthoni és kárpátaljai magyarok a nemzetközi egyezményekben garantált kisebbségi jogok megsértéseként bírálták, és ezek a feszültségek a háborús időkben is tovább gyűrűztek: az ukrajnai magyar kisebbség tagjait besorozták az általános hadkötelezettség keretében, míg a Magyarországon elterjedt narratíva szerint a kárpátaljai magyarok egy olyan háborúban harcolnak, amelyhez semmi közük nincs.
Bár a közvéleménykutatások szerint a magyar társadalmat nagyrészt nem befolyásolja a szomszédságban dúló háború, az ukránellenes propaganda fokozódó polarizációja és a történelmi feszültségek mégis kulcsszerepet játszanak abban, hogyan viszonyulnak a magyarok a háborúhoz és annak következményeihez. Ebben a kontextusban különösen érdekes vizsgálati terepet jelent az ukrán menekültek befogadása és helyzete.
Az elmúlt években Magyarország menekültekkel szembeni elutasító hozzáállása világszerte ismertté vált. A 2015-ös menekültválság idején Orbán Viktor határozottan ellenezte a menekültek beengedését a schengeni övezetbe: állítása szerint a tömeges bevándorlás nem csak nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, hanem az egész európai kontinens keresztény identitását is veszélyeztette. Azóta a menekültellennesség központi elemévé vált a Fidesz kommunikációs stratégiájának és politikai döntéshozatalának – legyen szó az az uniós letelepedési kvóták elutasításáról, a déli határ mentén emelt kerítésről, vagy éppen a brüsszeli elit ellen vívott küzdelemről. Az üzenet tehát világos: ‘menekültek, itt nem látnak szívesen’. Egy 2025-ös ODI Global tanulmány szerint ez a hozzáállás nem kizárólag a hatalmon lévő kormányra jellemző. Bár a bevándorlás kérdése önmagában nem tartozik a magyar lakosság számára legfontosabb ügyek közé, a menekültekkel szembeni attitűdök így is sokkal negatívabbak, mint a legtöbb európai országban.
2022-ben azonban ezek a látszólag mélyen gyökerező politikai és társadalmi félelmek mintha szertefoszlottak volna, amikor ukrán menekültek kezdtek érkezni a magyar határhoz. A Fidesz vezető politikusai igyekeztek bemutatni, hogy Magyarország éppen a történelmének legnagyobb humanitárius akcióját hajtja végre. Míg 2015-ben Orbán Viktor nem volt hajlandó meglátogatni a dél-magyarországi menekülttáborokat, most videókat posztolt arról, ahogy útiokmányokat ad át ukrán anyáknak. A kormány ilyenfajta képmutatása problematikus (‘szeretjük a menekülteket, de csak ha fehér európaiak’) és nem feltétlenül eredményzett effektív segítséget menekültek számára, a magyar társadalom reakciója viszont valóban túlnyomórészt pozitív és segítőkész volt.
A kormány saját szerepét hangsúlyozta, amikor azt kommunikálta, milyen sok menekültet enged be az ország: az orosz invázió kezdete óta 5,5 millió határátlépést regisztráltak ukrán állampolgároktól Magyarország felé. Ez a szám azonban magában foglalja az ingázó munkavállalókat és azokat is, akik innen más európai országok felé utaztak tovább. Valójában valamivel több mint 60 000 ember kért menedékjogot Magyarországon. Bár az állam tömegszállásokat biztosított az átutazóknak, azok az ukránok, akik maradni akartak, továbbra is nehezen jutottak tartós és önálló lakhatáshoz. Közülük sokan kárpátaljai magyarok vagy romák voltak; utóbbiak kimaradtak az állami menekültsegítő programból, és fokozottan ki voltak téve a hajléktalanná válás kockázatának – miközben Ukrajnában sem volt hova visszatérniük.
Amikor az egészségügyi, lakhatási és szociális ellátórendszerek folyamatos erőforráshiányban szenvednek, nem a magyar kormány, hanem maguk a magyar emberek töltötték be az évtizedes hibás kormányzás által hagyott űrt. A civil szféra – főként a 2015-ös válság idején szerveződött csoportok –, az önkéntesek tömeges megjelenése, az adománygyűjtés nagysága és a jótékonysági szervezetek részvétele mind azt mutatták, hogy a magyarok együttérzően reagáltak a segítségre szoruló milliónyi menekült helyzetére 2022-ben. Ugyanakkor ez a pozitív mozgósítás párhuzamosan tud létezni az erős menekültellenes érzületekkel. A Policy Solutions 2024-es felmérése szerint mindössze a megkérdezettek 17%-a mondta, hogy nem zavarná, ha ukrán menekültek lennének a szomszédai, míg 49% inkább nem szeretné ezt.
Összességében úgy tűnik, hogy Magyarországon legalább két párhuzamos valóság létezik az Ukrajnában dúló háborúval kapcsolatban. Az egyik valóságot Orbán Viktor kormánya hirdeti: ebben a magyar kormány látszólag bőkezűen segíti az ukrán menekülteket, miközben azt hangoztatja, hogy Ukrajna uniós közeledése ártana Magyarországnak, és ezzel párhuzamosan olyan háborús narratívát terjeszt, amely kísértetiesen emlékeztet a Kreml üzeneteire. Ez a valóság mélyen átitatott menekültellenes attitűdökkel.
A másik valóságban viszont a magyar emberek ténylegesen segítenek az ukrán menekülteknek, miközben mind Oroszországhoz, mind Ukrajnához vegyes érzelmekkel viszonyulnak.
Orbán legújabb plakátkampányai ugyanakkor egy olyan kérdést érintenek, amely a következő hónapokban várhatóan egyre több aggodalmat kelt majd a magyar társadalomban. Ahogy az ország továbbra is küzd az inflációval, a magas árakkal és a gazdasági bizonytalansággal, a közvélekedés egyre feszültebbé és megosztottabbá válhat Ukrajna európai uniós csatlakozásának kérdésében. Már 2023-ban és 2024-ben is Németországban és Lengyelországban zajló gazdatüntetések inspirálták a magyar gazdákat, akik attól tartottak, hogy az ukrán gabonaimport veszélyezteti a hazai termelőket. A Republikon Intézet friss felmérése szerint a magyarok 46%-a nem támogatja Ukrajna uniós csatlakozását. Bár ez még mindig hagy mozgásteret a támogató tábor számára, azok 32%-a csak akkor tartja elfogadhatónak a csatlakozást, ha az legalább 7–10 éven belül történik meg.
Az ukrajnai háború magyarországi társadalmi hatásai elsősorban az ukrán menekültekkel, valamint Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás fokozódó megosztottságában mérhetők. A gazdaság és különösen a gazdaságról szóló kormányzati narratívák részletesebb vizsgálata – amely következő cikkünk témája lesz – talán jobban rávilágít arra, hogyan formálódik a magyar társadalom képe arról, mit jelent a szomszédban zajló háború az itthoni élet szempontjából.
The article was written in the framework of the project Reflections of the War in Ukraine in Visegrad Countries. The project is co-financed by the governments of Czechia, Hungary, Poland and Slovakia through Visegrad Grants from the International Visegrad Fund. The mission of the fund is to advance ideas for sustainable regional cooperation in Central Europe.
ROČNÍK XIV. – 2. ČÍSLO, ČERVEN 2025