30. listopadu, 2025 Júlia Lilian Szabó
Orbán Viktor már 2010-ben, a második miniszterelnöki ciklusa kezdetén bejelentette, hogy a Fidesz-KDNP-kormány erősíteni kívánja a kapcsolatokat Putyin Oroszországával. Orbán úgy érezte, hogy „keleti szél fúj” a világgazdaságban és egy új világrend eljöveteléről beszélt. Az oroszországi állami látogatások megszaporodtak, és Magyarország olyan kétoldalú megállapodásokat kötött, mint a paksi atomerőmű orosz hitelből történő bővítése, növelve az ország energetikai és pénzügyi függőségét Oroszországtól.
Orbán azt mondta, hogy világhatalmi térkép átrendeződőben, a Nyugat pedig gazdaságilag és civilizációs szempontból is hanyatlásban van. A jelenségre adott helyes válaszként a Kelettel való gazdasági kapcsolatok kiépítését jelölte meg, mindezt úgy keretezte, hogy Magyarország így kerülheti el, hogy a Nyugat magával rántsa a süllyedésbe. Orbán azt is kijelentette, hogy az alakuló új világban való boldogulás kulcsa, hogy egy ország képes legyen átállni az illiberális modellre. Legkésőbb ezen a ponton világossá vált, hogy Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin a liberális demokráciában, valamint az Európai Unió alapértékeiben és normatív programjában közös ellenségre lelt.
Ugyan a közvélemény-kutatások szerint a 2022-es országgyűlési választásokra nem ereje teljében fordult rá a Fidesz, a propagandagépezet még időben felismerte a szomszédban zajló háború által kiváltott félelmekben rejlő lehetőséget, és azonosított egy új veszélyt, amelyre felhúzhatta a jól bevált receptet: Orbán ismét megmenthette a magyar népet. Ezúttal egy olyan háborútól, amelybe állítása szerint a „Soros György támogatta Brüsszel” és a „Brüsszel által támogatott magyar ellenzék” próbálta belerángatni az országot. Orbán a béke arca lett, és arra figyelmeztetett, hogy Brüsszel az Oroszország elleni szankciókkal kívánja gazdaságilag ellehetetleníteni Magyarországot, és elvágni annak energiaellátását. A Fidesz élet-halál kérdéssé alakította a választást, és nyert.
Az elsöprő győzelem azonban nem mérsékelte Orbán retorikáját, az uniós szankciós csomagok vétójával kezdett fenyegetőzni, és szertefoszlatta a gyors és egységes uniós válasz reményét. Ugyanakkor, ahogy azt a Magyarország által is megszavazott 50 milliárd dolláros pénzügyi segélycsomag és a 16. szankciós csomag meghosszabbítása mutatja, a retorikai hadviselés ellenére Orbán azért előbb-utóbb beáll a sorba a többi uniós vezető mögé. Mindeközben tény, hogy időt nyer Putyinnak, többek közt olyan groteszk engedmények kicsikarásával, mint Kirill pátriárka törlése a szankciós listáról (annak a Kirill pátriárkának, aki szerint az orosz agresszió „szent háború” a „nyugati sátánizmus” ellen).
Orbán fő eredménye azonban az, hogy az Ukrajnával kapcsolatos lépéseivel egész Európa figyelmét magára vonva képes volt bevezetni az európai közbeszédbe egy olyan narratívát a háborúról, miszerint Ukrajna támogatása nem más, mint a háború pártolása. Ennél az értelmezési keretnél kedvezőbb az agresszor számára nem is lehetne.
Putyin háborúja Ukrajna ellen nem feszítette szét Orbán „keleti nyitásának” kereteit, helyette kölcsönös legitimációs platformként szolgál a két vezető számára. A háború és béke végtelenségig egyszerűsített dichotómiája muníció az illiberális rezsimnek: Orbán minden politikai ellenfelét háborúpártivá avanzsálta, emellett a jogi szükségállapot meghosszabbítására is talált egy újabb, könnyen felhasználható alapot.
Putyinnak és Orbánnak régóta közös érdeke a liberális-demokratikus konszenzus aláásása az európai színtéren, és a háború csak tovább növelte a tétet. Úgy tűnik, Orbán számítása az, hogy a Putyin háborújával összefüggésben folytatott különutas politikája nagyobb teret enged neki az illiberális manőverezésre. Ugyanakkor, Orbán reakciója az orosz agresszióra, amikor a legnagyobb szükség lett volna az uniós konszenzusra, még inkább megterhelte az EU-hoz fűződő, az uniós keretek állandó feszegetéséből adódó, amúgy is viharos viszonyt.
Ezzel egyidőben itthon új lendületet kaptak a civil társadalom és a független média elleni orosz típusú támadások a „szuverenitás védelmének” zászlaja alatt. A kormány létrehozta titkosszolgálati hozzáféréssel is rendelkező Szuverenitásvédelmi Hivatalt amely a közéletben részt vevő és külföldi – többek közt uniós – finanszírozásban részesülő személyek és szervezetek ellen folytat nyomozásokat. A hivatal azonban nem tekinti prioritásnak az orosz befolyás vizsgálatát Magyarországon, még az olyan támadások ellenére sem, mint a külügyminisztérium szerveinek orosz hackerek általi feltörése közvetlenül a legutóbbi választások előtt. Nem meglepő, hogy a kormány narratíváját visszhangzó hivatal álláspontja szerint Magyarország szuverenitását leginkább a kormánykritikus szereplők és az uniós források veszélyeztetik.
Mindeközben a kormány nemcsak, hogy nem lép fel az orosz dezinformációs tevékenységekkel szemben, hanem az általa ellenőrzött médiabirodalmon keresztül következetesen háborúpártinak bélyegzi az Ukrajna mellett kiálló álláspontokat. Putyin destabilizációs tevékenysége és a kapcsolódó információs hadviselés tehát az Unión belül, az egyik tagállam aktív közreműködésével érvényesül. Habár ezzel párhuzamosan a rezsim erodálódásának jelei mutatkozni kezdtek, ugyanez a destabilizáció új lendületet adott Orbán önkényuralmának további kiterjesztéséhez.
Egyelőre nem világos, hogy Orbán orosz-ukrán háborúra adott válasza hosszú távon növelte-e a rezsim túlélési esélyeit: például, ha nem kardoskodik annyit Ukrajna miatt, kérdés, hogy az EU megtalálta volna-e a politikai akaratot a feltételességi eljárás beindítására és a magyar kormányra gyakorolt pénzügyi nyomásgyakorlásra.
Miközben Orbán képes volt a háborút úgy keretezni, hogy az újabb választási győzelmet biztosítson számára, és ellenfeleit háborús uszítóknak bélyegezve némi mozgásteret kapott, az igazság az, hogy Magyarországnak égető szüksége lenne a befagyasztott uniós pénzekre. A magyar gazdaság közel sincs jó állapotban, és úgy tűnik, hogy a választók nem teljesen veszik be a kormány narratíváját, miszerint a háborúra uszító Nyugat a hibás az ország gazdasági gondjaiért.
Mindez nem jó hír Orbán számára egy olyan politikai kontextusban, amiben 2010 óta először néz szembe valódi fenyegetéssel Magyar Péter személyében, akinek robbanásszerű felemelkedése gyökeresen átrendezte az ellenzéki színteret. Miközben Orbán világkörüli béketurnén volt, Magyarnak sikerült a választók figyelmét az omladozó egészségügy és más valódi problémák felé fordítani. Orbán meggyőződésesen hajtogatja, hogy az embereknek elegük van a háborúból. Ellenfele népszerűségének fényében kétségtelenül fontolóra kell vegye, hogy ez tényleg így van-e, ám ez lehet, hogy most nem az ő malmára hajtja a vizet.
A háború jó ürügy volt Orbánnak Trump támogatására is. A miniszterelnök mindent Trump visszatérésére tett fel, és jelenleg meg van győződve arról, hogy baráti kötelékek fűzik a Fehér Házhoz. Azzal, hogy Trumpot békepárti jelöltként állította be, Orbán Trumpot mint fő szövetségest szőtte bele abba a meséjébe, amely Európa hanyatlásáról szól a háborúpárti brüsszeliták miatt. Hogy pontosan mi lesz a nagy barátság vége, még nem tudni. Orbánnak már meg is kellett magyaráznia, hogy békepárti jelöltjének az Oroszország elleni szankciók szigorításáról szóló döntése hogyan illeszkedik abba konstrukcióba, miszerint a szankciók a háború támogatását jelentik. Érvelése, amely vélhetően az egyik kevésbé gördülékeny retorikai bravúrjaként kerül majd be a történelembe, úgy szólt, hogy Trump szankciókkal akar békét, Brüsszel pedig béke helyett szeretne szankciókat.
Szankciók ide vagy oda, Orbán Viktor világossá tette, hogy mi Magyarország első számú „külpolitikai” célja a jelenleg Brüsszelben állomásozó „Soros-csapatok” elűzése. Ha valamiben, ebben tényleg van egy barátja a Fehér Házban. Trump bejelentése a USAID támogatások túlnyomó részének felszámolásáról máris újabb csapást mért az amúgy is a túlélésért küzdő független magyar médiára és civil szervezetekre. Trump ezáltal közelebb segítette Orbánt ahhoz az céljához, hogy ellehetetlenítse a „magyar szuverenitás ellen dolgozó” szervezeteket. Orbán békejelöltje és Putyin tehát együttesen segítik a magyar miniszterelnököt abban, hogy vasmarka még szorosabban fonódjon az ország köré. Orbán bizonyára őszintén reméli, hogy Európa „patriótái” követni fogják a példáját.
SPECIÁLNÍ ČÍSLO/SPECIAL EDITION